Lélekkép
Megalkotom számodra lelki utazásod, életed mérföldkövét, lélektáncod. Mindazt az ÉLMÉNYT, melynek érdemes örökre bevésődnie.
Így később is újra tudod élni, meg tudsz emlékezni róla – akkor is, mikor az élmény már elhalványult. Akár illusztrált novellaként is tovább tud élni.
Hogyan készül el egy lélekkép?
1
Beszélgetünk, képeket nézegetünk mindaddig, amíg az én fejemben is leképződik, ami a Te lelkedben táncol. Hiszen a Te lelked a főszereplő! Fontos megjegyezni: az átadott információkat és érzéseket gonddal, megértéssel, szeretettel kezelem. Kettőnkön kívül senki másnak nincs köze hozzá.
2
3
4
Garantálom, hogy illik majd a lelkedhez
Miért? Mert a képeimet tallózva valószínűleg mostanra már megszületett benned az az érzet, hogy ez a képi világ és mondanivaló megfog. Az egyedi megrendelésed nyomán pedig kiderül az is, hogy személyesen is ugyanez a helyzet.
Ha mégsem, úgy elköteleződés nélkül el tudsz állni a rendeléstől. Ha a továbbiakban is együtt dolgozunk, addig fogunk beszélgetni, míg „minden fehér foltot meg nem töltünk”, így személyes garanciám, hogy a lelkednek megfelelő képet alkotunk.
Nézd, mutatok néhány példát…
Vallomás az alkotó tollából
Bolygó hollandi?
Arról van szó, hogy igyekszem boldogulni. A vállalkozásomban olyan munkám van, amit szeretek csinálni. Egy a gond. Hogy sem a beletett energiával, épített kapcsolataimmal, sem a gyűjtött tudással nem áll arányban az ezzel összefüggő siker. (Kisigényűként sikerként definiálok minden visszacsatolást és megrendelést.)
Az az érzésem, én valahol az univerzumban, egy buborékban lebegek, míg valahol másutt szálldos a világ többi része, és nekik próbálok magyarázni arról, amit szeretnék adni.
Mert szeretnék adni. Hiszem, hogy amit készítek és csinálok, annak van értéke – lelki, szellemi táplálék, mely pénzben és sok egyébben kifejezhető. Sajnos azonban nem nyer bizonyítást. Egyelőre – hitemmel ellentétben – nem hogy ki tudja váltani a munkahelyemet, de a ráfordításaimat sem fedezi.
Mindeközben mit látok? Mások gyengébb értékeket adnak el, unásig hirdetnek. Úgy 15 éve nincsen TV-m, melynek hála az ezzel járó zaj komoly hányadától megkímélem magunkat.
Azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni a rengeteg sallangot, mellyel körülvesznek minket. Értem én, hogy kapitalizmus meg gazdaság-alapú világ, de na… Én inkább „boldogulni” vágyom. Jó érzéssel.
Jelenleg nem tudom, mi szükségeltetik még ahhoz, hogy az előállított javaim ne a kiságy mögött porosodva végezzék…
A Lélekképhez novella is készült
Az üvegcipő
– Basszus! Ezt nem hiszem el! – morgott Bori, mikor meglátta Zsófi cipőjét.
Alig két napja vette neki, de már nem volt rajta a csat. Nem volt olcsó, nem is ezt nézte ki neki elsőre, de annyira könyörgött érte. A pillangós csat miatt beleszeretett azonnal és lebeszélhetetlenül. A csat miatt, ami most hiányzik róla! Így eladni sem lehet majd.
– Zsófi! Zsófi, hol vagy? – kiáltotta dühösen és belépett a szobába. – Mi történt a cipőddel?
A kislány felnézett a képeskönyvből, de nem válaszolt. A szája széle azonban kezdett lassan lefelé görbülni és megremegni.
– Mi történt a cipőddel? – kérdezte újra Bori, kissé megenyhülve, miközben mellé lépett. Le akart hajolni hozzá, de megdermedt egy pillanatra, mert hirtelen mintha kívülről hallotta volna a saját hangját. Kívülről és nagyon távolról. Mintha körberepülte volna a Földet, a csillagokat, a mindenséget, és hosszú évek távlatából, az édesanyja szájából csendült volna vissza hozzá a mondat:
„Mi történt a cipőddel?”
Kicsi lány volt, körülbelül akkora, mint most Zsófi, amikor egy csodálatos lábbelit hoztak a szülei neki külföldről. Igazából egyszerű, áttetsző gumiból készült, de apró csillámok díszítették, és akkor az ő szemében gyönyörű volt, mint egy mesebeli hercegnő üvegcipellője! Le sem akarta venni.
Este az ágya mellé tette, másnap pedig abban ment a Duna-partra sétálni.
Ott aztán egy óvatlan lépésnél beleragadt az iszapba és hiába kereste, nem lett meg. Mikor az anyja meglátta, hogy félig mezítláb siet feléje, borzasztó mérges lett.
– Mi történt a cipőddel? – kiabálta dühösen, Bori pedig válaszolni sem tudott.
Sírni szeretett volna, sírni, mert annyira várta, hogy csilloghasson az új cipőjében. Annyira örült neki! Mikor felvette, igazi tündérnek érezte magát benne. És most elveszett!
Szeretett volna elbújni a vigasztaló, puha ölelésben, de a kezek, amiktől simogatást várt, most idegesen hadonásztak az orra előtt. Csak csendben nyelte a könnyeit, szólni akart, de összeszorult a torka.
– A pillangó miatt kérdezed? – zökkentette ki az emlékeiből Zsófi vékony hangja.
Csak bólintani tudott. Nézte a lányát, látta, hogy még mindig remeg a szája széle.
– Emlékszel, mit mondtam, amikor megvettük? – szólalt meg végre nehezen, kissé rekedt hangon.
– Hogy vigyázzak rá nagyon. Mert tündér pillangók vannak rajta, aki segítenek mindig hazatalálni – bólintott Zsófi.
Bori elmosolyodott. Már nem is emlékezett rá, hogy ezt mondta a kislánynak. Az ölébe húzta, megsimogatta a fejét, és úgy kérdezte:
– És mégis elhagytad?
– Nem hagytam el, Anya! Levettem az egyiket és rátettem a cipődre. Hogy te is mindig hazatalálj! Nekem elég egy is, vagy nem? – nézett rá, és tekintetében egyszerre volt büszkeség és egy kis félelem is.
Kiszaladt a szobából és Bori cipőjével tért vissza. Valóban, rá volt fűzve az egyik pillangós csat.
Bori a kezébe vette és megremegett. Végigfutott a hátán valami láthatatlan langyos szellő, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Ne haragudj, Anya! Nézd, vissza tudjuk tenni! Nem akartam rosszat! – ijedt meg erre már egészen Zsófi.
– Nem haragszom, Kincsem! Csak örömömben sírok – törölte meg mosolyogva a szemeit Bori. – Mert végre megtaláltam a fél pár elveszett üvegcipőmet.
A novella írója Firkatica alkotótársam.
A lélekképhez novella is készült
Andi és az öreg fa
Vidáman szaladt Andi végig a mezőn. Meztelen bokáját csiklandozta a huncut fű, a Nap sugarai pedig finoman simogatták arcát. Jóideje táncolt a virágok között, pörgetve fodros aljú szoknyáját. Kicsit ki is melegedett már ezért a fák közé indult, az árnyékba, hogy megpihenjen. Leheveredett a hűvösben és nézte az ágak között bekukucskáló kék eget.
Ám egyszer csak maga felett, az egyik fán a levelek között meglátott egy vadkörtét.
-Pont jó lenne uzsonnára! – gondolta, és fel is mászott érte. Ügyes kislány volt, hamar elérte a gyümölcsöt, de abban a pillanatban, hogy leszakította, ott termett egy mérges vénasszony, és rákiabált:
-Hogy merted letépni az utolsó varázskörtémet!?
Olyan hangosan ordított, és olyan váratlanul jelent meg a semmiből, hogy Andi ijedtében lepottyant az ágról, a gyümölcs pedig messzire gurult a fűben.
Jujj, na erre lett ám igazán dühös a vénasszony! A feje szinte lila lett mérgében!
A kislány borzasztóan félt tőle, és félénken próbálta elmagyarázni, hogy ő csak megéhezett, és igazán nem tudta, hogy rosszat tesz, ha leszedi a körtét.
-Ne tessék haragudni! – kérlelte az idegent.
Az asszony végül nagy nehezen elcsendesedett.
-Látod azt a kis hernyót a levelek között? Olyan ronda jószággá kellene, hogy változtassalak! De ha megkeresed az erdőben a legöregebb fát, és a legöregebb fa megbocsát neked, akkor én is megbocsátok. Naplementéig adok időt! – mondta fenyegetően Andinak, aki majdnem sírva fakadt a gondolattól, hogy esetleg ilyen csúnya kukaccá változtatja a vénasszony.
Nem is akarta vesztegetni az időt, hanem felpattant és szalad, ahogy a lába bírta, be az erdőbe. Addig szaladt, amíg egy hatalmas nagy fa nem termett előtte. Széles, nagyon széles dereka volt, lombjával pedig több kicsi fának is árnyékot tartott.
-Biztosan ez a legöregebb fa az erdőben – gondolta a kislány.
-Bocsánat, kedves Legöregebb Fa! Azért jöttem, hogy elnézést kérjek, amiért letéptem az utolsó körtét arról a másik fáról. Mit tehetnék, hogy ne haragudj rám? – kérdezte, de a nagy fa nem válaszolt.
Andi töprengeni kezdett. Mégis mitévő legyen, ha ez a fa nem áll vele szóba?
Eszébe jutott, hogy a kisöccse sem beszél, de ha összevesznek, egy öleléssel mindig meg tudja békíteni. Hátha az öreg fa is megbocsát neki, ha megöleli?
Megpróbálta átérni a karjaival, de olyan széles volt a törzse, hogy sehogy sem sikerült.
Nagyon elkeseredett, de úgy maradt sokáig, arcát a durva kérgéhez szorítva, ölelve, könnyeivel öntözve. Közben a Nap lement a dombok mögött, és kisvártatva a vénasszony is megjelent.
Andi megrémült. Hiszen nem sikerült a bocsánatkérés, és nem akart hernyóvá változni.
Gyorsan elbújt a fa girbegurba vastag gyökerei közé, a puha avarba és mohára.
Kikukucskálva pont a vénasszony lyukas cipőjét látta, ahogy ott toporog előtte, de hiába kereste. Aztán hallotta, hogy halkan sutyorogni kezd a fának. Nem értette, mit, de sejtette, hogy róla és a bűntettéről beszél neki.
A fa gyökerei közben pedig finoman, lassan egyre jobban köré fonódtak, simogatva, ölelve.
Biztonságban érezte magát. Elálmosodott és el is aludt.
Reggel volt, mire felébredt. Vidáman bújt ki a gyökerek közül, amik menedéket adtak neki.
Boldogan látta, hogy nem változott hernyóvá az éjszaka alatt. Megpördül fodros szoknyájában, és mégegyszer megölelte a fát, ezúttal azonban nem könnyezve, hanem mosolyogva.
-Köszönöm, Legöregebb Fa! – mondta, simogatva a durva kérgét, majd nevetve szaladt haza.
A novella írója Firkatica alkotótársam.
A Lélekképhez novella is készült
Szépségem
Világosan emlékszem arra a kislányra.
A fürdőszobai tükörbe csak a lila, műanyag, homokóraforma széken felkapaszkodva tudott belenézni. Jónéhányszor leesett, megütötte magát – a könnyen boruló, könnyen széteső hokedli nem támogatta ezeket az akciókat.
De ő azért felmászott rá, erősen kapaszkodva a mosdókagyló szélébe – úgy látszik, a mosdóba több jóindulat szorult, mint a székbe – , hogy a kopott foncsorozású, unalmas, tizenkettőegytucat tükörbe belenézzen.
Mert nem a tükör számított. A lényeg a kép volt. A tükörből ugyanis egy tüneményes, mosolygós kislány ragyogott vissza. Bőre áttetsző-fehér. Orra csupa szeplő. Két kis szőkésbarna fonott copfja reménytelenül kócos – a nap bármely szakában. De a nefelejcskék szemek kedves-huncutul csillogtak. A rózsás orcák vidáman mosolyogtak. A szép ívű, cseresznyepiros szájacska bájosan kacskaringózott a pisze orr alatt.
Közel hajolt a képhez. Csücsörített. Mosolygott. Fintorgott. Megpróbálta mérgesen ráncolni a homlokát – de a ráncok helyett csak a szeplők fogtak derűs táncba. Még közelebb hajolt – de a lila szék türelme újfent elfogyott. Zsupsz! Az állát jól beverte, a blúza elszakadt, a gombja begurult a mosógép alá.
Feltápászkodott, a lila széket a helyére rakta, csendben kisurrant a fürdőből.
Megkereste a bordó fogast, mert azon is volt egy tükör. Abba nehezebb volt belenézni, mert többnyire eltakarták a kabátok. A nagyon nagy család sok pici gyerekkabátja fölött rendszerint a vendégsereg kabátjai púpozódtak. Ezt mind félre kellett tolni ahhoz, hogy egyáltalán előbukkanjon a tükör. És utána megtartani a sok kabátot, hogy a gravitációnak engedve vissza ne omoljanak. Nem csoda, hogy nem szívesen állt ez elé a tükör elé. Itt mindig látszott az erőlködés is a gyerekarcon. Sóhajtva visszengedte hát a kabátokat. Elővette az iskolai kistükröt. De ezt kedvelte a legkevésbé. Hiába volt könnyen elérhető – az arcának egyszerre csak egy pici szeletét mutatta. Vagy ha távolabbról szemlélte – torzított. Vagy – ki tudja, tán a nagy távolság miatt? – kicsúszott a kezéből, és összetört. Esetleg valamelyik húga kérte el.
A legnagyobb tükröket a városi színházban látta, amikor a bérletes hangversenyre mentek. Az egymással szemben felszerelt tükrökben végtelen képmás nevetett rá vissza. Illetve csak a végtelen képmás fele, mert minden második a hátát mutatta. De ebben a tükörben elfért volna az egész család. Itt szinte elveszett a hatalmas rámába foglalt képmás. Jó érzés volt belenézni, látni minden mozdulatot.
Világosan emlékszem arra a kislányra is, aki elégedetlen-ijedten szemlélte nyurgult végtagjait. A tükör előtt frissen fésülten is kócos, markáns kockaállú, erélyes szemöldökű, csupaszeplős, kékszemű arc nézett rá kutatón: miért vakartad szét már megint az orrod? De a heg nem múlt. Minden unalmas órán, idegőrlő buszúton, fáradtan, idegesen, csalódottan levakarta a majdnem gyógyult heget. Ha a tükörbe nézett, ez a heg nézett rá vissza szemrehányóan.
Ha pedig véletlenül nagy tükörrel találkozott, meglepődve bámulta valószerűtlenül hosszú végtagjait, suta, ügyetlen mozgását. A húga szebb – gondolta. Ő szépen mozog. Meg hát – apu is megmondta. Meg a bátyja. Meg az összes fiú, aki odavolt a húgáért. Ő meg maradt a csúnyácska. Ilyenkor szomorúan gondolt vissza a gyerekkori helyes pofikára. Úgy látszik, enyém a rút kiskacsa meséjének a fordítottja. A szép kislányból csúnya nagylány esete.
Világosan emlékszem a serdülőre, aki a halál torkából visszajőve mélán bámulta kék szemének vöröslő hátterét. Szemfenékalji bevérzés – mondták a kórházban. Nem ez volt a kanyaró egyetlen szövődménye, de ez a tükörben is látszott. Mintha valaki a nagy kifestőben unalomból a szeme fehérjét is kiszínezte volna élénkpirosra. Mintha valaki világoskék üveggolyót tett volna vörös bársonypárnára. De legalább túlélte – mondták biztatóan. Szerencséje volt. Lehet, hogy megvakul, de legalább életben maradt.
Világosan emlékszem arra a fiatal főiskolás lányra, aki keseredetten bandukolt a kollégium felé. Hosszú hónapok gyötrődéseinek eredményeképpen visszaadta a jegygyűrűt annak a ficsúrnak, aki közölte vele, hogy ugyan elveszi feleségül, csinál neki gyereket, de tutira meg fogja csalni. Mert csalódott benne. De tudja, mi a kötelessége: kegyesen elveszi feleségül, mert ugyan kinek kéne már ő, egy volt menyasszony? Nyilván senkinek. Homlokán a bélyeg. Bár a bélyegen összesen négy betű állt: szűz. És ezen nem óhajtott változtatni az esküvőig. Ettől a megátalkodottságtól lett utálatos a számára.
Belenézett a kollégium kissé torz tükrébe. Aha, ez vagyok én. Kicsit csúnyácska. Így, kibőgött szemmel mindenképp.
De a jegyesség felbontásától megkönnyebbült. Mint akiről levettek egy nehéz koloncot. Másnap már kimondottan szépnek érezte magát. És felhőjáró-szabadnak.
Világosan emlékszem arra a fiatal nőre, aki meglepődve tapasztalta, milyen sok fiú szeretné hazakísérni. Nem is értette a dolgot. A tükörbe nézve a gyorsan kócolódó hajat, a kicsit ferdére szabályozott fogsort látta, semmi különöset. Ami igaz, igaz: a tükörbe nézve nem volt különösebb hiányérzete. Milyen szerencséd van! – mondta a kozmetikus, akihez azért ment: tanítsa meg, hogyan kell a színpadra kisminkelni magát. Szerencsém? Miért? – lepődött meg. Először is: szép, tiszta bőröd van, csak nagyon száraz. De leginkább azért, mert a vonásaid olyan arányosak, hogy éppen csak egy kicsit ki kell hangsúlyozni őket. Miért, nem pont ez a sminkelés lényege? Ó, nem mindenkinél. Van, akinél lényegesen módosítani kell az eredeti vonásokat. Ez a művészet: hogy így is természetesnek hasson.
És a tükörbe nézve valóban nem látott semmi torzulást. És a leheletfinom, natúr smink éppen csak üdébbé tette az arcát. Örvendezve, szinte ujjongva nézte.
De a férfiak megzavarták. Nem mert rájuk nézni. Mert megérezték. Visszanéztek. És megbámulták. Úgy. Úgy. És rettentően kellemetlenül érezte magát tőle. Meztelennek. Védtelennek. Kiszolgáltatottnak. És nemcsak bámulták. Beszóltak. Szégyenpírban égett az arca. Mintha szégyellnivaló lenne a teste. A női mivolta.
Ezért aztán igyekezett tartani a távolságot, és gondosan megszűrte a szavakat, amiket a másik nemnek szánt. Kerülte a pillantásukat. Igyekezett nem rájuk nézni – hátha akkor észre sem veszik.
……
De ez elmúlt.
Ma már nem zavarja, ha megbámulják, mert megtanulta: a teste a lakhelye, amiben kényelmesen berendezkedhet, az ékszere, amit egyszerűen viselnie kell. Ami igazán szép benne, azt úgysem tudja tönkretenni semmi.
Mert belül van.
Ma már csak mosolyog rajta, ha megbámulják. Hadd bámuljanak! Én is szívesen nézek szép embereket, dolgokat, tárgyakat.
Ma már nem kapja el a tekintetét, ha egy férfitekintet a szemébe kapaszkodik. Legalábbis nem mindig. Ma már nem próbál meg láthatatlanná válni az utcán.
Ma már többnyire csak mosolyog. A mosolya sokakat megtéveszt. Zavartan rebben az arcuk, a lényük: ismer ez engem? vagy csak ismerkedni akar?
Pedig nem akar, csak örülni.
Néha kisminkeli magát, de smink nélkül is sokan felejtik rajta a szemüket. Arcukon a tépelődés: miért nézem? És ő nevet magában, mert tudja: a szívből jövő derűnél kevés szebb van. Ez a titka.
Ha tükörbe néz, látja a hibáit. Az ősz hajszálakat. A megfakult rózsákat az arcán. A ráncokat. De mégis mindig azt a két kis kócos fonatocskát véli látni, azokat a ragyogó kék szemeket, életigenlő tekintetet, azokat a bájos vonásokat, amiben gyerekként is mindig gyönyörködött, mielőtt a lila, műanyag homokóraforma szék ledobta magáról.
A novella írója Hamar Éva alkotótársam.
Anya levele Babóhoz
Kedves Babó!
Elmesélem, mit tanultam az újszülöttek tiszta érintetlenségéről.
Szülni egyetlen anya sem megy teljes vértezettel. A néhány hónap alatt, amíg felkészülünk, megadatik, hogy lassan levetkőzzük aggodalmainkat, a világ felé mutatott különféle álarcainkat, őszintén beszélgessünk végre egy jót magunkkal. Áldott kettős létünk valahogy mindig olyan helyzetekbe hoz bennünket, ahol elvehetjük magunk elől pajzsainkat, mert őszinteség és jóindulat vesz körül. A vajúdóba már egy szál pendelyben érkezünk – fizikailag és lelkileg egyaránt.
Szüléskor pedig megszűnik minden, ami körülöttünk van. Nincsenek aggodalmak, évek óta cipelt terhek, ellenségek vagy barátok. Nem lehet egyszerre világra hozni valakit és egyéb terheket vinni. Egy ember (másfél, majd kettő), egyetlen feladat. Tiszta, pőre lelkek.
Mikor kibújtál, azon magzatmázasan felhempergettek a mellkasomra. Alig látszottál ki a körülvevő mézgából, később a rádterített takaróból. Nem hiszem, hogy sokat láttál és bizonyára nagyon kellemetlen utazást tudhattál magad mögött. A mellkasomon viszont elnyugodtál.
Mostanra, két héttel később ugyanazt a védtelen bizakodást érzem. Nem állsz ellen semmilyen érintésnek, s ha az olyannyira vágyott cici csak két centire is van Tőled, nem húzódsz felé, hogy ehess belőle. Ha egy nagy kéz megmelegíti az örökké-hideg kis kezecskédet, nem nyúlsz érte, ha végtére elhúzza. Mindenben rám és a körülötted lévő többi emberre vagy utalva. Mindenben. Félelmetes hatalom, amit máig alig akarok elhinni. Óriási felelősség. Nincsen sem védelem, sem ösztön, mindent általam fogsz megismerni és felépíteni.
Nyitott szemekkel tekintesz körül. Benne egy egész világ elfér, mint ahogyan benned A Jövő.
Te még nem álmodozol róla, hogy ezt, vagy amazt szeretnél. Te tényleg megteheted, hogy asztronauta vagy életművész légy, vagy bármi mássá válj. Amivé csak akarsz. A teljes élet rendelkezésedre áll, idővel, energiával, szeretettel telve. Nincsenek korlátaid. Az én felelősségem, hogy a választásodat még azelőtt ismerjem, hogy kimondanád és segítselek kiteljesedni ezen az úton. Hisz minden gyerekben ott van a csoda. Nekünk, szülőknek pedig feladatunk (kötelességünk) ezt kibontani belőletek.
Így hát megköszönöm újra, hogy veled lehetek és hogy ennyi mindent tanulhatok Tőled. Mert ezeken túl sok más egyebet is felfedeztem, de ezek elmesélését egy másik fejezetre tartogatom.
Mára jó éjszakát és édes álmokat kívánok!
Ölel
Anya
Kulisszatitkok
Egy barátnőm rendelte a képet. Ismertem picit a hátteret, melyből az a „pici” is igen kalandosnak számított.
Ifjúkorában a teljes családja elszármazott Amerikába – mellyel egyedül ő nem élt: szerelmes volt. Majd a szerelem elmúlt, az otthon nem változott.
Később megismerte Őt: akitől egy fél életre elszakadt, azonban a hátralévő kis időt (úgy néhány évtizedet) el sem tudnák képzelni egymás nélkül. Igazi patchwork família lett: 2+3 hozott gyerek és 3 új közös.
A sztori megkoronázása pedig, hogy végül tényleg kimentek Amerikába és látom rajtuk, ahogy beteljesedik a megkésett sors – a szó legjobb értelmében.
Tedd meg az első lépést!
Kérni fogok képeket, mesét, bármit, ami az Alkotás létrehozásához szükséges.
Az első konzultáció ingyenes. Itt tudod eldönteni, velem akarsz-e dolgozni. A továbbiakat telefonon vagy e-mailben, ha szeretnéd személyesen beszéljük át.
A kapott információk, igények alapján készítem el az egyedi árajánlatot számodra.
A rajz készültének fázisairól folyamatosan tájékoztatlak, majd a kész képet személyesen vagy postán át tudod venni.
Ha nem szeretsz űrlapon írni, akkor várom leveled az andi@langandi.hu email címen.
Vedd fel velem a kapcsolatot és foglald össze néhány szóval/mondattal, miről szeretnél képet látni.
